Az esszé kora

Emlékszel azokra az fogalmazásokra, amiket középsuliban kellett írni? Az esszé témája egy mondatban, bevezetés, tárgyalás, összefoglalás. Összefoglalás, mint például hogy Ahab a Moby Dickben Jézushoz hasonlított.
Na. Megkísérlem feltárni az érem másik oldalát: hogy valójában mi az, hogy „esszé”, és hogyan kell megírni egyet. Legalábbis azt, hogy én hogyan írom őket.

Különbségek

A legtriviálisabb különbség a valódi esszék és azok között, amiket az iskolában adnak fel házi feladatnak az, hogy a valódi esszék nem feltétlenül az irodalomról szólnak. Valóban meg kell tanítani iskolában azt, hogy hogyan kell írni. De a történelem során balesetek sorozata miatt az írni tanítás összekeveredett az irodalomtanítással. Így aztán diákok országszerte nem arról írnak, hogy hogyan lehet egy kis költségvetéssel rendelkező baseball-csapatnak versenyeznie a Yankees-szel, vagy a szín szerepéről a divatban, vagy arról, hogy hogyan mitől lesz jó egy desszert, hanem a Dickens regényeiben szereplő szimbólumokról.
Így aztán az írást unalmasnak és céltalannak állítják be. Kit érdekelnek a szimbólumok Dickens regényeiben? Még Dickenset magát is jobban érdekelte volna a baseball vagy mondjuk a színek.
Miért alakultak így a dolgok? A választ majdnem ezer évvel ezelőtt lehet megtalálni. Krisztus után 1100-ban Európa végre elkezdett magához térni a több évszázados káosz után, és amint megengedhették magunkat azt a luxust, hogy kíváncsiak legyenek, felfedezték azt, amit mi „ókori szerzőknek” hívunk. Olyan volt, mintha minket meglátogattak volna egy másik bolygóról: ezek a régi civilizációk annyival fejlettebbek voltak, hogy a következő néhány évszázadban az európai tudósok a tudomány legtöbb területén azzal foglalkoztak, hogy rendszerezzék azt, amit az emberiség már tudott.
Ebben az időben az ókori anyagok tanulmányozása nagy megbecsülésnek örvendett, mert úgy tűnt, hogy ez a tudósok munkájának a lényege. Ahogy aztán elkezdett fejlődni az európai tudomány, ennek a fontossága egyre inkább lecsökkent. 1350-re ha valaki a a tudományról szeretett volna tanulni, akkor Arisztotelésznél jobb kortárs tanárokat találhatott magának
1
. De az iskolák lassabban változnak, mint a tudomány. A 19. században még mindig az ókori anyagok tanulmányozása alkotta a tanterv gerincét.
Abban az időben már nem lehetett megkerülni a kérdést: ha az ókori anyagok tanulmányozását tudománynak nevezik, akkor miért nem nevezik tudománynak a modern anyagok tanulmányozását? A válasz erre természetesen az, hogy a középkorban a tudomány azért jött létre, hogy ókori anyagokat ásson ki, egyfajta „szellemi régészetként”, és a modern anyagokat nem kell kiásni. De, érthető okokból, ezt a választ senki nem akarta kimondani: ha egyszer a régészeti munka már befejeződött, akkor akik az ókori műveket tanulmányozzák, azok a legjobb esetben is nem nagyon fontos problémákkal foglalkoznak, legrosszabb esetben pedig fecsérlik az idejüket.
Ez volt a modern irodalomtudomány kezdete. Az elején ez nagy ellenállásba ütközött – először az újabb egyetemeken kezdtek el tanítani angol irodalmat, főleg az amerikaiakban: Darthmouth-ban, az University of Vermont-ban, Amherst-ben, és a londoni University College-ben lehetett angol irodalmat tanulni 1820-ban. De a Harvard-on nem volt egyetlen angolt oktató professzor sem 1876-ig, Oxfordban pedig 1885-ig (Oxfordban előbb volt tanszéke a kínai nyelvnek, mint az angolnak)
2
.
A mérleg nyelvét végül az billentette ki, legalábbis az Egyesült Államokban, hogy az egyetemi tanároknak a tanítás mellett kutatniuk is kellett. Ez a koncepció (a Ph.D.-vel, a tanszékekkel, és az egész modern egyetemi struktúrával együtt) Németországból jött a 19. század végén. Ez az új modell viharsebesen terjett, a Johns Hopkins egyetemmel kezdve.
Az írás egyike volt az áldozatoknak. Az egyetemeken régóta tanítottak angol nyelvű fogalmazást. De hogyan lehet kutatni a fogalmazást? A matematika professzorainak valami új matematikát kellett letenniük az asztalra, a történelem professzoraitól meg lehetett követelni, hogy tudományos cikkeket írjanak a történelemről, de mit lehetett kezdeni azokkal, akik retorikát vagy fogalmazást tanítottak? Mit kutassanak? A legközelebbi dolognak az angol irodalom tűnt
3
.
Így hát a 19. század végére a fogalmazás tanítását az angol nyelv professzorai örökölték. Ennek két hátránya volt: egyrészt aki az irodalom szakértője, annak nem feltétlenül kell jól írnia, pont úgy, ahogy a művészettörténészeknek nem kell jó festőnek lenniük, másrészt amiről írni kellett, az általában irodalom lett, hiszen ez érdekelte a professzor urakat.
A középiskolák az egyetemeket utánozzák. A borzalmas középsulis tapasztalatainkat 1892-ben alapozták meg, amikor a National Education Association (Nemzeti Oktatási Szövetség) „hivatalosan javasolta, hogy az irodalom és a fogalmazás oktatását egy tárgy keretében oktassák”
4
. A 3 R „’riting” részéből
5
így „angol” lett, azzal a bizarr következménnyel, hogy a diákoknak angol irodalomról kellett írniuk – anélkül, hogy erről tudtak volna, azt utánozva, amit az angol nyelv professzorai néhány évtizeddel azelőtt a folyóirataikban leírtak.
Nem nagy meglepetés, hogy a diákok számára ez céltalan munkának tűnik, hiszen így három lépéssel járnak a valóság mögött: a diákok az angol nyelv professzorait utánozzák, akik a ókori irodalom tudósait utánozzák, akiknek a munkája viszont egy olyan tudomány, ami egy 700 évvel ezelőtti nagyon sürgős és izgalmas dologból nőtt ki.

Védelem nélkül

A másik nagy különbség a valódi esszék és azok között, amit az iskolában kell írni az, hogy egy valódi esszé nem úgy működik, hogy kiválasztunk egy álláspontot, és aztán azt megvédjük. Ez a módszer, pont, mint hogy irodalomról kell írni, egy másik szellemi relikvia, aminek rég feledésbe merült az eredete.
Gyakran tévesen azt hiszik, hogy a középkori egyetemek jobbára papneveldék voltak. Valójában inkább hasonlítottak egy jogi egyetemhez. Az ügyvédeket és az ügyészeket (legalábbis a mi kultúránkban) arra tanítják, hogy egy vitában mindkét oldalra be tudjanak szállni, és legjobb tudásuk szerint érveljenek. Nem tudni, hogy ez ok vagy okozat, mindenesetre ez a hozzáállás az összes középkori egyetemet áthatotta. A retorika, azaz a meggyőzően érvelés tudománya, a trívium
6
harmadik tudománya volt. És meggyőzés második leggyakoribb formája (az előadás után) a vita volt. Ez, legalábbis névleg, a mai angol nyelvben is megjelenik: az angol nyelvben a „thesis” és „dissertation”
7
szavakat a legtöbben szinonímaként kezelik, de eredetileg a tézis az álláspont volt, a disszertáció pedig ennek a megvédése érvelésen keresztül.
Védekezni a jogi vitákban szükséges rossz, de nem ez a legjobb út, hogy rátaláljuk az igazságra – azt hiszem, az jogászok lennének az elsők, akik ezt elismerik. Nem csak arról van szó, hogy így finom, de fontos részletek felett könnyen át lehet siklani. Az igazi gond az, hogy nem lehet megváltoztatni a kérdést.
És mégis ez az elv az alapja annak, amit az írásról tanítanak a középiskolákban. Az egymondatos témaleírás a tézis, ami előre ki van jelölve, a tárgyalás egyes mondatai a bevitt ütések, az összefoglalás pedig – izé, mi is az az összefoglalás? Ezt sosem tudtam középiskolában
8
. Úgy látszott, hogy meg kellett ismételni az első mondatot, de lehetőleg úgy, hogy ne lehessen ráismerni. Miért is fontos ez? De az „esszé” történetének ismeretében a válasz egyszerű: ez volt az esküdtszék felé a záró megjegyzés.
A jó esszének valóban meggyőzőnek kell lennie, de azért, mert jó válaszokat ad, és nem azért, mert jól érvel. Ha egy esszévázlatot odaadok a barátaimnak, két dolgot szeretnék tudni: hogy melyik részek unalmasak, és hogy melyek nem elég meggyőzőek. Az előző problémát némi kurtítással meg lehet oldani, de az utóbbinak nem az a megoldása, hogy okosabban érvelek. Olyankor körbe kell járni a kérdést.
A legjobb esetben valamit rosszul magyaráztam el. Ilyenkor, mikor átbeszéljük, ki kell találjak egy jobb érvelést, amit aztán beleírhatok az esszébe. De többször kell megváltoztatnom az gondolatmenetet is, mint nem. A cél nem egyszerűen az, hogy meggyőző legyek. Ahogy az olvasó egyre okosabb lesz, a meggyőző és az igaz egyre közelebb lesznek egymáshoz, így aztán ha az okos olvasókat meg tudom győzni, akkor közel kell járjak a valósághoz.
Annak a fajta írásnak, ami az olvasót győzködi, van létjogosultsága (vagy legalábbis elkerülhetetlen dolog), viszont történelmileg helytelen dolog esszének hívni. Az esszé valami más.

Próbálkozás

Hogy megérthessük, milyen egy igazi esszé, megint vissza kell pörgessük a történelem kerekét, de ezúttal nem olyan messzire. Michel de Montaigne-ig, aki 1580-ban írt egy könyvet, aminek a címe az volt, hogy „essais”. Egészen mást csinált, mint amit a jogászok, és ezt a különbséget jól megragadja a cím. Az „essayer” egy francia ige, ami azt jelenti, hogy „próbálkozni”, és az „essai” azt jelenti, hogy próbálkozás. Az esszé az, amit az ember azért ír, mert rá szeretne jönni valamire.
Rájönni valamire? Mire? Ezt még nem lehet tudni. Így aztán nem lehet leírni egy tézist az elején, merthogy nincs olyan, és lehet, hogy soha nem is lesz. Egy esszé nem egy kijelentő, hanem egy kérdő mondattal kezdődik. Egy valódi esszé nem egy álláspont megvédése. Az ember észreveszi, hogy nyitva van az ajtó, bemegy, és megnézi, hogy mi van odabenn.
Miért van szükség írásra, ha egyszerűen csak rá szeretnénk jönni valamire? Miért nem elég csak ülni és gondolkodni? Ez Montaigne nagy felfedezése. A gondolatok kifejezése segít megformálni őket. Pontosabban, a „segít” nem elég erős kifejezés. A legtöbb gondolat, ami az esszéimbe kerül, csak írás közben jut eszembe. Ezért írom őket.
A középiskolai fogalmazásokban egyszerűen az történik, hogy az író kifejti a gondolatait az olvasónak. A valódi esszét ezzel szemben az író saját magának írja. Hangosan gondolkodik.
…majdnem. Mint ahogy az ember kitakarít, ha vendégeket hív, olyasmit írni, amit mások olvasnak, az írót gondolkodásra kényszeríti. Ezért fontos, hogy legyen hallgatóság. Amit magamnak írok, az nem elég jó. Hamar kifogy belőlük a szufla. Azt vettem észre magamon, hogy ha nehézségekbe ütközöm, egész egyszerűen néhány homályos kérdéssel lezárom a művet, aztán főzök egy teát, és kész.
A legtöbb esszé, amit kiadnak, pont ugyanígy kimerül – főleg azok, amiket fizetett írók írnak újságoknak. Az olyan írok, akik nem tartoznak az újság kötelékébe, álláspontot megvédős cikkeket írnak, amik egyenesen egy előre meghatározott, jól definiált végkövetkeztetés felé haladnak. De akiket az újság fizet, azok úgy érzik, hogy „kiegyensúlyozottabban” kell írniuk. Mivel a céljuk a népszerűség, ezért a legforróbb kérdésekkel kezdenek, amiktől aztán – mivel a cél a népszerűség – szépen visszariadnak. Abortusz: mellette vagy ellene? Az egyik csoport ezt mondja, a másik azt. Egy a biztos: a kérdés bonyolult. (De légyszi, ne haragudj ránk! Nincs álláspontunk…)

A folyó

Kérdéseket feltenni nem elegendő, egy esszének válaszokat is kell szolgáltatnia. Válaszokat nem tartalmaz minden esszé, nyilván. Néha az ember egy ígéretes kérdésből nem jut sehova. De az ilyen esszéket nem tesszük közzé. Az ilyen esszék olyanok, mint azok a kísérletek, amikből nem lehet következtetéseket levonni. Egy kiadott essze újat kell mondjon annak, aki elolvassa.
Nem az a lényeg, ami le van írva az esszében, hanem az, hogy érdekes legyen. Néha olyan vádakat hallok, hogy csapongok. Valóban, ha egy álláspontot szeretnék megvédeni, ez hiba lenne. Olyankor a valóság nem számít. Lehet előre tudni a végcélt, és az esszé afelé tart, hangosan bizonygatva az igazát, ha éppen vannak érvek, és ügyesen megkerülve a süppedős területeket, ha nincsenek. Viszont egy esszé nem erről szól. Az esszék az igazságot keresik. Az lenne a gyanús, ha nem csaponganának.
Van egy Menderesz
9
nevű, nagyon kanyargós folyó Törökországban. Nem azért kanyarog, mert olyan kedve van, hanem a leggazdaságosabb úton tart a tenger felé
10
.
A folyó elég egyszerű algoritmust futtat. Minden lépésben lefelé folyik. Esszé írásakor ezt azt jelenti, hogy érdekes kell legyen a szöveg. A lehetséges folytatások közül a legérdekesebbet kell választani, bár nem lehet az embernek annyira kevés előrelátása, mint egy folyónak. Nagyjából mindig tudom, hogy miről szeretnék írni, de nem tudom a pontos következtetéseket, amiket szeretnék levonni; paragrafusról paragrafusra hagyom, hogy a gondolatok vezessék a kezemet.
Ez a módszer nem mindig működik. Néha a folyó is akadályba ütközik. Ilyenkor én is azt teszem, mint a folyó: visszalépek. Miközben ezt az esszét írtam, észrevettem, hogy egy adott gondolatmenet közben kifogytam az ötletekből. Vissza kellett menjek hét paragrafussal korábbra, és egy másik irányba kellett elinduljak.
Az esszé valójában egy gondolatmenet, egy letisztult gondolatmenet, mint ahogy egy dialógus is egy letisztult párbeszéd. A valódi gondolkodás tele van zsákutcákkal. Az ilyesmi nehéz olvasmány lenne. Egyes gondolatokat ki kell törölni, másokat hangsúlyozni kell, mint ahogy az ember egy ceruzarajzot kihúz tollal. De nem szabad olyan sokat változtatni, hogy elvesszen az eredetiből a spontaneitás.
Érdemes inkább abba az irányba tévedni, amerre a folyó is teszi. Egy esszé nem referenciának való. Nem olyasmi, amit azért olvasunk, hogy egy bizonyos kérdésre megtaláljuk a választ, aztán meg csalódjunk, ha ez nem sikerül. Szívesebben olvasok olyan esszéket, amik váratlan, de érdekes irányt vesztnek, mint olyanokat, amik szép kötelességtudóan egy előre meghatározott útvonalat követnek.

Meglepetés

Mi az, ami érdekes? Számomra az érdekesség meglepetéseket jelent. Az interfészek, ahogy Geoffrey James mondta, a „principle of least astonishment”
11
elvét kell kövessék. Annak a gombnak, amelyik kikapcsológombnak látszik, az kell legyen a funkciója, hogy kikapcsolja a gépet, és nem az, hogy felgyorsítsa. Az esszékkel kapcsolatban ez pont fordítva van: a céljuk a lehető legnagyobb meglepetés kell, hogy legyen.
Sokáig féltem a repüléstől, és csak másodkézből tudtam uzatni. Amikor barátok távoli vidékekről hazatértek, nem csak udvariasságból kérdeztem meg, hogy mit láttak, hanem tényleg szerettem volna tudni. Azt vettem észre, hogy a legjobb módszer arra, adatokat húzzak ki belőlük az, ha azt kérdezem, hogy mi lepte meg őket. Miben különbözött a hely attól, amire számítottak? Ez egy nagyon hasznos kérdés. Ezzal a legrosszabb megfigyelőkből is ki lehet húzni dolgokat, olyasmiket is, amiről nem is tudták, hogy emlékeznek rá.
A meglepetés olyasmi, amit az ember nem csak egyszerűen nem tud, hanem ellentmond annak, amit tud. Ezért ezek a legfontosabb tények, amiket az ember megismerhet. Olyasmi, mint azok az ételek, amik nem csak egyszerűen egészségesek, hanem kitisztítják a szervezetből az egészségtelen ételek hatásait.
Hogyan lehet meglepetésekkel találkozni? Az a helyzet, hogy ez az esszéírás egyik fele (a másik fele az, hogy jól kell tudni leírni a gondolatokat). A dolog trükkje az, hogy el kell játszani az olvasó szerepét. Csak olyasmiről szabad írni, amiről már sokat gondolkodtunk. És minden, amin meglepődik olyasvalaki, aki már sokat gondolkodott a témán, valószínűleg meg fogja lepni a legtöbb olvasót is.
Például egy nem olyan régi esszémben rámutattam, hogy mivel a programozókat csak akkor lehet megítélni, ha már együtt dolgoztunk velük, senki nem tudja, kik is a legjobb programozók. Ezt nem tudtam akkor, mikor elkezdtem írni azt az esszét, és még most is valahogy furcsa ez a következtetés. Ez az, amit keresni kell.
Az esszéírásnak két összetevője van: néhány témakör, amin az ember már sokat gondolkodott, és az a képesség, amivel rá lehet bukkanni váratlan dolgokra.
Miről érdemes gondolkodni? Az én tippem az, hogy a témakör nem egyáltalán nem számít – akármiből lehet érdekes dolgokat kihozni, ha elég mélyen beleássa magát az ember. Ez alól a szabály alól lehet, hogy kivételek az olyan dolgok, amikből direkt kiszedték a változatosságot, például a gyorséttermekben való munka. Utólag volt valami érdekes abban, amikor a Baskin-Robbinsnál
12
dolgoztam? Érdekes volt, hogy a színek mennyire érdekelték a vevőket. Bizonyos korú gyerekek rámutattak a pultra, és azt mondták, hogy a sárgát kérik. Vajon vaníliát szerettek volna, vagy citromot? Ha megkérdeztem, csak néztek üres tekintettel. Ők a sárgát kérik. És az is nagy rejtély volt, hogy a pralinés-tejszínes fagyi miért volt akkor kedvenc (most úgy gondolom, a só miatt). És a különbség, hogy az apukák és az anyukák másképp vettek fagyit a csemetéiknek: az apukák, mint a jóságos királyok, osztották az adományokat, az anyukák pedig pöröltek, és végül engedtek a nyomásnak. Úgy tűnik, mégis van valami érdekes a gyorsétterem-bizniszben.
Ezeket a dolgokat akkoriban nem vettem észre. Tizenhat éves koromban nagyjából olyan jó megfigyelő voltam, mint egy darab kő. Mostanában többet látok azokban az emléktöredékekben, amiket azokból az időkből megőriztem, mint akkor, amikor azokat ténylegesen megéltem.

Megfigyelés

Ezért a váratlan dolgok megtalálásának a képessége nem lehet pusztán veleszületett adottság, tanulhatónak kell lennie. De hogyan lehet megtanulni?
Valamennyire hasonlít a történelemtanuláshoz. A történelem először egy nagy halom név és dátum. Semmi nem áll össze. De ahogy egyre gyarapodik a tudásbázis, egyre több helyre lehet kötni az új dolgokat – így aztán az ismereteket, ahogy mondani szokás, exponenciális ütemben lehet növelni. Ha emlékszünk arra, hogy a normannok Angliát 1066-ban hódították meg, ezt össze fogjuk tudni kötni azzal a másik forrásból származó ténnyel, hogy Dél-Olaszországot is nagyjából ugyanakkor igázták le. Akkor aztán eszünkbe fog jutni Normandia, és emlékezni fogunk arra a harmadik könyvből származó tényre, hogy a normannok valójában a mai Franciaország területén élők legtöbbjével ellentétben nem a római birodalom összeomlásakor beáramló törzsek közé tartoztak, hanem vikingek voltak (normann = „north man”, északi ember), akik négy évszázaddal később, 911-ben érkeztek meg. Így aztán könnyebb lesz megjegyezni azt a tényt, hogy a Dublint is a vikingek alapították 840 körül. És így tovább.
Meglepetéseket gyűjtögetni hasonló dolog. Minél több furcsaságot lát az ember, annál könnyebb észrevenni az újakat. Amiből az a furcsa tény következik, hogy az öregedés során az élet egyre érdekesebbé válik. Gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy a felnőttek már mindent tudnak, ami a valóságnak épp az ellenkezője. A gyerekek tudnak mindent. Csak rosszul.
A meglepetésekkel kapcsolatban igaz az az állítás, hogy a gazdagabb még gazdagabb lesz. De (pont, mint a pénzügyi gazdagodásnál) vannak olyan szokások, amik ezt a folyamatot segítik. Hasznos szokás kérdéseket feltenni, különösen olyanokat, amik a „miért” szóval kezdődnek. De nem olyan véletlenszerű módon, mint ahogy a hároméves gyerekek teszik. Végtelen sok kérdés van. Hogyan lehet megtalálni azokat, amik jó irányba visznek?
Szerintem különösen gyümölcsöző dolog a „miért”-tel kezdődő kérdéseket feltenni, ha a dolgok nem állnak össze. Például miért van az, hogy összekötjük a humort és a szerencsétlenséget? Miért találjuk viccesnek, ha egy rajzfilmszereplő (mégha szimpatikus is) elcsúszik egy banánhéjon? Egészen biztos, hogy ebből a kérdésből ki lehet hozni egy egész esszényi meglepetést.
Ha észre szeretnénk venni azokat a dolgokat, amik nem állnak össze, jól jön valamennyi szkepticizmus. Én axiómának veszem, hogy annak, amit elérhetünk, csak egy százalékát érjük el. Ez arra jó, hogy ellent tartson annak a szabálynak, amit még gyerekkorunkban vertek a fejünkbe, nevezetesen, hogy a dolgok azért vannak úgy, ahogy vannak, mert úgy vannak, ahogy vannak. Például mindenki, akivel erről az esszéről beszéltem, ugyanúgy viszonyult az angolórákhoz – hogy az egésznek nincsen semmi értelme. De egyikünk sem volt elég bátor ahhoz, hogy feltegye, hogy valójában az egész csak egy hiba. Mindannyian azt gondoltunk, hogy valamit egyszerűen nem értünk meg.
Úgy képzelem, hogy arra kell figyelni, amik nem csak egyszerűen nem állnak össze, hanem még viccesek is. Mindig örülök, ha valakit nevetni látok egy esszévázlat olvasása közben. De miért is kell örüljek? Jó gondolatokat szeretnék találni. Miért viccesek a jó gondolatok? Talán a kapcsolat a meglepetés. A meglepetésektől nevetünk, és az esszéíró meglepetéseket szeretne szállítani.
Azokat a dolgokat, amik engem meglepnek, le szoktam írni egy jegyzetfüzetbe. Sosem sikerül újra elolvasni, és felhasználni azt, amit írtam, de a gondolatok valahogy mégis visszajönnek. A jegyzetfüzetek legfőbb értelme lehet, hogy az, hogy ha leírunk valamit, az mélyebben belevésődik a fejünkbe.
Ha az ember menő szeretne lenni, az hátrány meglepetések gyűjtése közben. Meglepődni annyi, mint tévedni, és a menőség lényege, mint azt minden tinédzser tudja, nil admirari
13
. Ha tévedsz, lépj túl rajta; tégy úgy, mintha minden rendben lenne, és akkor talán nem veszi észre senki.
A menőség egyik kulcsa, hogy elkerüljük azokat a helyzeteket, ahol a tapasztalatlanságunkból következően hülyének látszhatunk. Így aztán, ha az meglepetéseket szeretnénk találni, pont az ellenkezőt kell tenni. Tanuljunk sok különböző dolgot, mert a legérdekesebb meglepetések különböző területek közötti váratlan kapcsolatokból származnak. Például a lekvár, a szalonna, a savanyú uborka és a sajt, amik mind nagyon finomak, tartósítási módszernek lettek kitalálva. Ahogy a könyvek és a festmények is.
Akármit tanulsz, legyen benne történelem – de társadalmi és gazdasági történelem, és ne politkai. Számomra a történelem annyira fontos, hogy félrevezető egyszerűen csak egy tudományterületnek nevezni. Úgy lehetne leírni, mint az összes adat, amire idáig szert tettünk.
Sok más előnye mellett a történelem megmutatja, hogy igenis vannak felfedezésre váró jó ötletek az orrunk előtt. A kardot a bronzkorban fejlesztették ki a tőrből, aminek (mint ahogy a kovából készült elődjének) külön része volt a penge és a markolat. Mivel a kardok hosszabbak, a markolat mindig letört. Ötszáz évbe került, mire valaki rájött, hogy meg kellene próbálni a kettőt egy darabból kovácsolni.

Engedetlenség

Mindenekelőtt tedd szokásoddá, hogy olyan dolgokra figyelsz, amikre nem kellene, vagy azért mert „helytelenek” , vagy mert nem fontosak, vagy mert nem ezen kellene dolgoznod. Ha kíváncsi vagy valamire, hallgass az ösztöneidre. Kövesd azt a fonalat, ami megragadja a figyelmed. Ha van valami, ami nagyon érdekel, valami rejtélyes módon a gondolatmenet vissza fog vinni oda, mint ahogy azok az emberek, akiket nagyon érdekel valami, a társalgást mindig abba az irányba terelik.
Például sosem tudtam megérteni, hogy az emberek miért takarják el a kopaszságukat úgy, hogy az egyik oldalról átfésülik a hajukat a másikra, különösen, amikor ezt valaki odáig viszi, hogy úgy néz ki, mintha egy svájcisapkát viselne, ami a saját hajából készült. Biztos ciki dolog ilyesmin gondolkodni – az a fajta felszínes kérdés, amin az agyalást a legjobb a tinilányokra hagyni. És mégis van valami a mélyén. Rájöttem, hogy a kulcskérdés az, hogy hogy lehet az, hogy aki így fésüli a haját, az nem veszi észre, hogy milyen idétlenül néz ki? A válasz, hogy fokozatosan jutott el idáig. Úgy kezdődött, hogy először csak egy kicsit ráfésülte a haját arra a foltra, ahol kevesebb haj volt, és ez húsz év alatt ennyire elfajzott. A fokozatosságnak nagy ereje van, amit jó célra is fel lehet használni: mint ahogy el lehet jutni odáig, hogy az ember ennyire idétlenül nézzen ki, el lehet jutni addig is, hogy az ember olyan nagy dolgokat vigyen véghez, amiről nem is álmodott volna. Így készül a legtöbb kitűnő szoftver. Először elkészül egy kis egyszerű kernel (Nem lehet az olyan nehéz!), és szépen fokozatosan egy teljes operációs rendszer lesz belőle. A következő logikai ugrás az, hogy miért ne lehetne ezt festéssel, vagy regényírással is eljátszani?
Ilyen sokáig el lehet jutni egy ilyen komolytalan kérdéstől. Ha egyetlen tanácsot kellene adnom az esszéírással kapcsolatban, az a következő lenne: ne csináld azt, amit mondanak. Ne hidd azt, amit hinned kellene. Ne írd azt, amit az olvasók elvárnak; nem lehet semmit sem tanulni abból, amit az ember elvár. És ne úgy írj, ahogy az iskolában tanították.
A legfontosabb formája az engedetlenségnek, hogy egyáltalán el kell kezdeni esszéket írni – szerencsére ez a fajta engedetlenség úgy tűnik, lassan eluralkodik. Régen úgy volt, hogy csak néhány hivatalosan elismert író írhatott esszéket. Az újságok lehoztak ezek körül egypárat, és inkább aszerint ítélték meg őket, hogy ki írta, mintsem a tartalmunk szerint. Egy újságba esetleg bekerült egy cikk egy ismeretlen írótól, ha elég jó volt, de ha egy esszét kellett lehozni x témáról, akkor annak az írója olyasvalaki kellett, hogy legyen, aki legalább negyven éves, és a munkaköri leírásában szerepelnie kellett, hogy x. Ami azért baj, mert sok dolog van, amit a bennfentesek nem tudnak kimondani, pont azért, mert bennfentesek.
Az Internet ezt elkezdte megváltoztatni. Akárki publikálhat egy esszét az Interneten, és azt úgy ítélik meg, mint ahogy minden írást kellene: az alapján amit mond, és nem az alapján, aki azt mondja. Ki vagy te, hogy x-ről írj? Az vagy, amit írsz.
A bulvárlapok az írástudás és a televízió elterjedése közötti időt a rövid cikkek aranykorává tették. A Web a mostani kort az esszé aranykorává fogja tenni. És ezzel nem voltam tisztában, mikor ezt az esszét elkezdtem írni.

Lábjegyzetek

  1. Például Nicole d’Oresme (kb. 1323-1382). De nehéz egy pontos dátumot mondani, mert a tudomány fejlődési sebessége hirtelen visszaesett, ahogy a középkori Európában feldolgozták az ókori műveket. Elképzelhető, hogy ennek a visszaesésnek az oka az 1347-es pestisjárvány volt; a tudomány fejlődési sebessége a népességnek megfelelően változik.
  2. Parker, William R.: „Where Do College English Departments Come From?” College English 28 (1966-67), pp. 339-351. Reprinted in Gray, Donald J. (ed). The Department of English at Indiana University Bloomington 1868-1970. Indiana University Publications.
    Daniels, Robert V.: The University of Vermont: The First Two Hundred Years. University of Vermont, 1991.
    Mueller, Friedrich M.: Letter to the Pall Mall Gazette. 1886/87. Reprinted in Bacon, Alan (ed). The Nineteenth-Century History of English Studies. Ashgate, 1998.
  3. A valóság ennél egy kicsit bonyolultabb volt. Az elején az irodalomnál fontosabb volt a nyelvészet, ami egyrészt komolyabb tudománynak látszott, másrészt népszerű volt Németországban, ahol annak a generációnak a vezető tudósai tanultak.
    Néha azokat a professzorokat, akik az írást tanították, egyszerűen csak kinevezték az angol nyelv professzorainak. Francis James Child, aki 1851 óta a Harvard retorikaprofesszoravolt, 1876-ban az egyetem első angolprofesszora lett.
  4. Parker, op. cit., p. 25.
  5. A 3 R: reading, ‘riting, és ‘ritmetic, azaz olvasás, írás és számtan. – Lukács
  6. A középkorban a hét tudományt, amit az egyetemeken tanítottak, két szintre osztották. Az alsóbb szint, a B.Sc., a tríviumból, grammatikából, retorikából, és poétikából állt. A felsőbb, M.Sc. szintű oktatás a quadríviumból, aritmetikából, geometriából, zenéből és asztronómiából állt. Így állt össze a hét szabad művészet.
    A retorika oktatása közvetlenül Rómából származik, ahol az volt a legfontosabb tantárgy. Nem álll túl messze az igazságtól, hogy az római kultúrában az oktatás abból állt, hogy megtanították az ingatlantulajdonosok fiait elég jól beszélni ahhoz, hogy meg tudják védeni az érdekeiket politikai és jogi vitákban.
  7. Ez a magyar nyelvben egy kicsit közelebb áll az eredeti jelentéshez: a Ph.D. disszertáció alapjai a tézisek. – Lukács
  8. Én se. – Lukács
  9. Az angol eredetiben a folyó angol nevéből képzett igét (to meander) használja a csapongás kifejezésére, innen a képzettársítás. – Lukács
  10. Trevor Blackwell szerint ez így nem pontos, mert a folyó gyorsabban mossa ki a kanyarulatainak a külső ívét.
  11. A „legkisebb meglepetés elve”. A „Tao of Programming” című, szoftverfejlesztők körében jól ismert esszében található ez a kifejezés. – Lukács
  12. A világ legnagyobb fagylaltot áruló üzletlánca. – Lukács
  13. Nem lepődni meg semmin.
Köszönettel tartozom a következőknek: Ken Anderson, Trevor Blackwell, Sarah Harlin, Jessica Livingston, Jackie McDonough és Robert Morris, amiért elolvasták ennek az esszének a vázlatait.