Hogyan csináljuk azt, amit szeretünk

2006. január
Ahhoz, hogy az ember valamit jól csináljon, szeretnie kell. Ez a gondolat nem valami nagy újdonság. Három szóban el lehet mondani: „Csináld, amit szeretsz!” De nem elég ezt csak mondani. Nehéz dolog azt csinálni, amit az ember szeret.
Ez az ötlet idegen attól, amit a legtöbben még gyerekként megtanulunk. Amikor fiatal voltam, úgy tűnt, hogy a munka és a szórakozás definíció szerint egymás ellentétei. Az életnek két állapota volt: néha muszáj volt csinálni dolgokat, mert a felnőttek azt mondták, máskor pedig azt lehetett csinálni, amit akartam, és ez utóbbit játéknak hívták. Nagyritkán amit a felnőttek mondtak, jó volt, és pont ugyanígy nagyritkán játszani sem volt jó – például amikor elestem és megütöttem magamat. De ezen kevés rendhagyó eseten kívül a munka definíciója az volt, hogy az nem szórakozás.
És úgy tűnt, hogy ez nem véletlen. Az iskola éppen azért volt unalmas – bár ezt senki nem mondta ki explicite –, mert arra az időre készített fel, mikor majd felnőttként dolgozni kell.
Akkoriban a világ két részre oszlott – felnőttekre és nem felnőttekre. A felnőtteknek, mintha valamilyen átok ülne rajtuk, dolgozniuk kellett. A gyerekeknek nem, de cserébe iskolába kellett járniuk, ami a munkának egy könnyített verziója volt, azért, hogy beleszokjunk az igaziba. Akármennyire is gyűlöltünk iskolába járni, minden felnőtt véleménye az volt, hogy az ő életük nehezebb, és hogy nekünk milyen könnyű dolgunk van.
Különösen a tanárok viselkedtek úgy, mintha dolgozni nem lenne öröm. Ez nem volt túl meglepő, mert a legtöbbjük munkáját végezni nem lehetett valami kellemes. Miért kellett nekünk megtanulni az államok fővárosait, amikor labdázhattunk is volna? Ugyanemiatt lehetett az, hogy ők egy csomó gyerekre vigyáztak a strandon heverészés helyett. Egyszerűen nem szabadott azt csinálni, amit az ember szeretett volna.
Nem azt mondom, hogy a gyerekek azt tehessék, amit csak akarnak. Igenis vannak dolgok, amikkel foglalkozniuk kell. Viszont ha unalmas dolgokat csináltatunk a gyerekekkel, akkor ne felejtsük el az eszükbe vésni, hogy a munka nem attól munka, hogy unalmas, hanem azért kell most éppen unalmas dolgokkal foglalkozni, hogy majd később érdekeseket lehessen.
1
Talán kilenc vagy tíz éves lehettem, amikor az apám elmondta nekem, hogy ha felnövök, az lehetek, ami csak akarok, ha azt szeretem csinálni. Azért emlékszem rá, mert annyira furcsa volt. Mintha csak azt mondta volna, hogy víz az száraz. Akármit vettem is ki akkor a szavaiból, biztos vagyok benne, hogy nem azt, hogy dolgozni szó szerint kellemes lehet – kellemes, mint játszani. Évek teltek el, míre ezt sikerült elhinnem.

Munkahelyek

Mire középiskolás lettem, már gondolni kellett arra, hogy egyszer majd lesz egy igazi munkám. Néha jöttek a felnőttek, és beszéltek az saját munkájukról, néha mi mentünk el, és megnéztünk, hogy hogyan dolgoznak. Az volt az általános vélemény, hogy szerették a munkájukat. Visszagondolva azt hiszem, közülük csak egyikük szerette: ő magánrepülő-pilóta volt. De nem hiszem, hogy a bankigazgató is.
A legfőbb ok, amiért úgy csináltak, mintha szerették volna a munkájukat, az feltehetőleg az a felső-középosztálybeli szociális norma volt, hogy az embernek szeretnie kell a munkáját. Nem csak egyszerűen rosszat tett volna az ember karrierjének, ha kimondja, hogy gyűlöli a munkáját, hanem hatalmas társadalmi baki is lett volna.
Miért szokás úgy csinálni, mintha az ember szeretné a munkáját? Ennek a magyarázata ennek az esszének az első mondatában rejlik. Ha szeretni kell valamit ahhoz, hogy jól csináljuk, akkor a legsikeresebek szeretik a munkájukat. Innen jön ez a felső-középosztálybeli hagyomány. Pont úgy, mint ahogy a házak amerikaszerte tele vannak székekkel, amik – a tulajdonosuk tudta nélkül – olyan székek sokadik generációs másolatai, amit 250 éve terveztek francia királyoknak, ez a szokás a sokadik generációs imitációja azon emberek hozzáállásának, akik nagy dolgokat cselekedtek.
Szép kis recept a gyerekek megkavarására! Mire annyi idősek lennének, hogy elgondolkodjanak azon, hogy mit szeretnének kezdeni az életükkel, a legtöbben tévképzetekben élnek azzal kapcsolatban, hogy miért kell szeretni a munkát. Az iskolában azt tanulják, hogy a munkát egy kellemetlen kötelességként kell felfogni, és azt hallják, hogy dolgozni még unalmasabb, mint iskolába járni. Ennek ellenére a felnőttek mégis azt hangoztatják, hogy szeretik a munkájukat. Nem lehet hibáztatni a gyerekeket az olyan gondolatokért, hogy „Nem vagyok olyan, mint ezek az emberek; nem illek én ebbe a világba.”
Valójában három hazugság az, amit a gyerekekkel elhitetnek: az, amiről az iskolában azt tanítják, hogy munka, igazából nem az; a felnőttek munkája nem (feltétlenül) rosszabb, mint iskolába járni; és hogy sok felnőtt hazudik, amikor azt mondja, hogy szereti a munkáját.
A legveszélyesebb hazudozók nem mások, mint a szülők. Elmenni egy unalmas munkahelyre, hogy a család magasabb színvonalon éljen, mint oly sokan csinálják, azért veszélyes, mert így meg lehet fertőzni a gyerekeket azzal a gondolattal, hogy a munka unalmas.
2
Talán jobb lenne, ha a szülők nem lennének ilyen önzetlenek: egy szülő, aki példát mutat azzal, hogy szereti a munkáját, talán jobbat tesz a gyerekének, mintha egy nagyobb lakásban lakna a család.
3
Egészen egyetemig nem sikerült elszakítanom a munka fogalmát a pénzkereséstől. Aztán nem az lett a fontos kérdés, hogy hogyan keressek pénzt, hanem az, hogy min dolgozzak. A legjobb az, ha ezek egybeesnek, de néhány nagyon látványos példa (mint Einstein a szabadalmi hivatalban) bebizonyította, hogy ennek nem feltétlenül kell így lennie.
Akkoriban úgy definiáltam a munkát, hogy valami újat teremtsek úgy, hogy közben nem halok éhen. De hosszú évek szokásai nem múltak el nyomtalanul: akkor még úgy gondoltam, hogy a munka mindenképp fájdalommal jár. Úgy tűnt, hogy a munkához kell a fegyelem, mivel csak nehéz problémákon keresztül lehet nagyszerű eredményekre jutni, és nehéz problémákkal nem lehet jó foglalkozni, tehát erőltetni kell a velük foglalkozást.
Ha az ember azt gondolja, hogy valaminek fájnia kell, nehezebb észrevenni, hogy rosszul csinálja. Ez a mondat jól összefoglalja az egyetemen töltött utolsó éveimet.

Határok

Mennyire kell szeretni azt, amit az ember csinál? Enélkül nélkül nem lehet tudni, hogy mikor kell abbahagyni a keresést. És ha a legtöbb emberhez hasonlóan túl alacsonyra tesszük a mércét, akkor valószínűleg túl hamar fogunk megállni. Végül olyasmihez érünk, amit a szüleink válaszottak nekünk, vagy azért választottuk, hogy pénzt keressünk, vagy hogy megbecsülést szerezzünk – vagy csak egyszerűen oda lyukadunk ki, ahová sodort az élet.
Egy használható felső korlát az, hogy az a mondat, hogy azt kell csinálni, amit szeretünk, nem azt jelenti, hogy minden egyes másodpercben azt kell csinálni, amit szeretünk. Valószínűleg még Einsteinnek is voltak olyan pillanatai, amikor meg szeretett volna inni egy kávét, de inkább rávette magát, hogy befejezze azt, amit éppen csinál.
Mindig meghökkentett, amikor arról olvastam, hogy vannak emberek, akik annyira szeretik azt, amit csinálnak, hogy nincs semmi más, amit szívesebben csinálnának. Nem volt semmi, amit én ennyire szerettem volna. Ha lehetett volna választani aközött, hogy a következő órát azzal töltöm, hogy 1. dolgozok valamin, 2. elteleportálnak Rómába, és mászkálok a városban, milyen munkát választottam volna Róma helyett? Naná, hogy semmilyet.
Az igazság az, hogy egy adott pillanatban majdnem mindenki hajókázna a Karib-tengeren, dugna, vagy valami ízletes ételt rágcsálna ahelyett, hogy keményen dolgozik. Az a szabály, hogy azt csináljuk, amit szeretünk, feltételez egy bizonyos minimális időtartamot. Nem azt jelenti, hogy azt kell csinálni, amitől a legboldogabb lesz az ember ebben a másodpercben, hanem azt, hogy azt kell csinálni, amitől a legboldogabb lesz az ember valamilyen hosszabb időtartamon belül, mondjuk egy hét vagy egy hónap.
A nem kreatív élvezetek egy idő után megfakulnak. Egy idő után a tengerparton való heverészést is meg lehet unni. A boldogságért tenni is kell valamit.
Egy alsó korlát az, hogy jobban kell szeretni a munkát, mint akármilyen nem kreatív időtoltést. Annyira kell szeretni, hogy a „szabadidő” fogalmának ne legyen értelme. Nem dolgozni kell állandóan: egy idő után az ember elfárad és hibákat vét. Akkor mást kell csinálni – akár valami értelmetlenséget is. De ezt nem úgy kell tekinteni, mint a jutalmat azért a fájdalomért, amit munka közben el kellett szenvedni.
Ezt az alsó korlátot nagyon gyakorlatias okokból találtam ki. Ha a munka nem a kedvenc időtöltése az embernek, akkor komoly problémákat fog okozni a halogatás. Rá kell kényszeríteni magát az embernek, hogy dolgozzon, és ha végre sikerül elkezdenie, az eredmény határozottan rosszabb minőségű lesz.
Hogy az ember szeresse a munkáját, azt hiszem, nem csak élvezni is kell azt, hanem csodálni is. Az kell, hogy a végén azt lehessen mondani, hogy azta, ez aztán a menő. Ez nem azt jelenti, hogy össze kell rakni valamit – folyékonyan megtanulni beszélni egy idegen nyelven, vagy megtanulni siklóernyőzni olyasmi, amit egy ideig menőnek tart az ember. Kell, hogy legyen valamiféle visszajelzés.
Ezért például könyvet olvasni nem elég. Néhány matematikai és természettudományi könyv kivételével nem lehet lemérni azt, hogy milyen jól sikerült elolvasni egy könyvet, ezért az olvasgatás nem érződik munkának. A könyv tartalmával kezdeni is kell valamit.
Azt hiszem, a legjobb teszt az, amit Gino Lee-től tanultam: meg kell próbálni olyasmit csinálni, amitől a barátok hanyattesnek. De ez a módszer nagyjából 22 éves korig nem működik, mert addig a legtöbben nem találkoznak elég más emberrel, hogy ki tudják válogatni, kiket szeretnének barátaiknak nevezni.

Vészcsengők

Nem szabad törődni a barátokon kívül mások véleményével. Nem szabad törődni a presztízzsel. A presztizs nem más, mint a világ véleménye. Ha egyszer meg lehet kérdezni azoknak a véleményét is, akiket az ember tisztel, mennyivel van több értelme számításba venni ismeretlenekét is?
4
Ez a tanács olyan, amit adni könnyű, megfogadni viszont nehéz, különösen fiatalon.
5
A prezstízs egy olyan erős mágnes, ami hajlamos elvakítani az embert arra is, hogy mit szeret csinálni. Olyasmivel foglalkozunk tőle, amit nem kedvelünk, viszont szeretnénk kedvelni.
Így kezdenek el az emberek regényeket írni. Szeretnek regényeket írni, és rájönnek, hogy regényírással Nobel-díjakat lehet nyerni. Mi lehet annál csodálatosabb, mintha az ember regényíró? De nem elég, ha az ember szeretne író lenni; szeretnie is kell a regényírást magát is, hogy eredményekre lehessen jutni; szeretnie kell kitalálni jól kidolgozott hazugságokat.
A presztízs nem más, mint megkövesedett ihlet. Ha valamit sikerül elég jól csinálni, akkor az a valamit elkezdik nagyra tartani. Egy csomó dolog, aminek mostanság hatalmas presztízse van, nem úgy kezdte. Az első dolog, ami eszembe jut, az a jazz – de ugyanígy megfelel akármelyik másik bevett művészet is.
A presztízs különösen az ambiciózus emberekre veszélyes. Ha az a feladat, hogy amibicózus embereket kell parkolópályára tenni, a legegyszerűbb némi presztízst akasztani a horogra. Ezzel a módszerrel rá lehet venni másokat arra, hogy beszédeket tartsanak, előszókat írjanak, részt vegyenek bizottságokban, osztályvezetők legyenek, és így tovább. Talán a legjobb elkerülni a nagy megbecsülésnek örvendő feladatokat. Ha nem lennének borzasztó feladatok, nem kellene, hogy nagy presztízsük legyen.
Ugyanígy, ha van két dolog, amit ugyanannyíra csodálunk, de az egyik nagyobb megbecsülésnek örvend, a másikat kell választani. A csodálat mindenképp valamennyire a presztízs függvénye, így aztán ha két dolog egyenlőnek tűnik, valószínűleg jobban érdekel az, amelyik kevésbé megbecsült.
A másik dolog, ami tévútra viszi az embereket, az a pénz. A pénz önmagában nem túlságosan veszélyes. Ami jól fizet, de lenézik (telemarketing, prostitúció, vagy hülye perekkel való foglalkozás), az a becsvágyó embereket nem érdekli. Az ilyesmit olyan emberek csinálják, akik „szeretnének megélni valahogy” (Tipp: Kerülj messziről minden területet, aminek a szakértői ezt mondják!). A veszélyes az, amikor a pénz és megbecsülés együtt jár, mint például a vállalati jog vagy az orvostudomány. Egy viszonylag biztonságos és jól fizető karrier, amihez még valamennyi megbecsülés is jár, vészes kísértést jelent a fiataloknak, akik még nem sokat gondolkodtak azon, hogy mit szeretnek igazán.
Az igazi tesztje annak, hogy az ember mit szeret az az, hogy csinálná-e akkor is, ha nem fizetnének érte – még akkor is, ha mással kellene pénzt keresni. Hány vállalati jogász dolgozna ingyen, a szabadidejében, és dolgozna mondjuk pincérként, hogy megéljen?
Ez a teszt különösen akkor hasznos, ha tudományos pályák között kell választani, mert az egyes területek között ilyen szempontból nagy különbségek vannak. A legtöbb jó matematikus akkor is foglalkozna a matematikával, ha nem lehetne ezt csinálni az egyetemeken, míg a spektrum másik végén levő tudományok esetében a motiváció a tanárként való elhelyezkedés szokott lenni: angol nyelvet oktatni az egyetemen vonzóbb, mint reklámügynökségen dolgozni, és ezekért az állásokért cikkek írásával kell versenyezni. Matematika létezne matematikatanszékek nélkül is, de az angolszakos hallgatók, és az ő tanáraik létezése borzasztó cikkek ezreit hívja létre arról, hogy hogyan ábrázolja a nemi azonosságot Conrad a regényeiben. Ilyesmit senki nem csinál szórakozásból.
A szülők általában a pénz felé hajlanak. Valószínűleg több olyan diák van, akik írók szeretnének lenni, míg a szüleik azt szeretnék, hogy orvosok legyenek, mint fordítva. A fiatalok szerint a szülők „anyagiasak”, de ez nem így van. Minden szülő óvatosabb a gyereke életével kapcsolatban, mint a sajátjával lenne, mert a szülők a jutalmakból nem, csak a kockázatból részesednek. Ha a nyolcéves gyerek kitalálja, hogy felmászik a fára, vagy a tinédzserlány a suli rosszfiújával randevúzik, a szülőnek ebből semmi előnye nem származik, viszont ha a fiú leesik a fáról vagy a lány terhes lesz, akkor a szülő is viseli a következményeket.

Fegyelem

Ilyen hatalmas félrevezető erők mellett nem meglepő, hogy nehéz rátalálni arra, hogy mivel szeretünk foglalkozni. A legtöbben már gyermekkorukban arra ítéltettek, hogy elfogadják azt az axiómát, hogy munka = fájdalom. Azok közül, akiknek sikerült ezt elkerülniük, a legtöbben zátonyra futnak a presztízs vagy a pénz miatt. Mennyien lehetnek, akiknek sikerül felfedezniük valamit, amit nagyon szeretnek csinálni? Talán néhány százezer a több milliárd közül.
Nehéz olyan munkát találni, amit az ember szeret; nehéznek kell lennie, ha olyan keveseknek sikerül. Így hát nem szabad alulbecsülni a feladatot, és nem szabad csüggedni, ha még nem sikerült. Valójában, az elégedetlenség elismerésével már egy lépéssel a legtöbb ember elé lehet kerülni, akik még tagadják a dolgot. Ha olyan kollégák vesznek körbe, akik azt állítják, hogy élvezik a munkájukat, ami számodra elviselhetetlen, valószínűleg hazudnak maguknak. Nem feltétlenül, de valószínűleg.
Habár kiemelkedőt alkotni kevesebb fegyelmet igényel, mint az ember hinné – mert úgy kell kiemelkedőt alkotni, hogy meg kell találni azt, amit annyira szeretsz, hogy nem kell magadra erőltetned – igenis fegyelem kell olyasmit találni, amit szeretsz. Vannak, akik annyira szerencsések, hogy már tudják, hogy mit szeretnek csinálni 12 éves korukban, és csak robognak előre a síneken, de úgy tűnik, hogy ez nagyon rtika. A legtöbbeknek, akik nagyot alkotnak, olyan pályát fut be a karrierjük, mint egy pingponglabda. Iskolában tanulják ezt, abbahagyják, és dolgoznak azon a területen, és végül amaz teszi őket híressé, miután hobbiként nekiálltak.
A munkák közötti ugrálás néha az energia jele, de néha a lustaságé. Kivágnak az iskolából, vagy új utakon jársz? Gyakran magad sem tudod eldönteni. Sok nagy ember élete kudarcnak látszik az elején, amíg keresik az igazi helyüket az életben.
Lehet találni olyan tesztet, ami segít becsületesnek maradni? Egy ilyen, hogy meg kell próbálni jó munkát végezni, akármiről is van szó, akkor is, ha nem szimpatikus a dolog. Így legalább azt lehet tudni, hogy az elégedetlenség nem csak kifogás a lustaságra. És ami még fontosabb, hogy hozzá lehet szokni ahhoz, hogy gondosan dolgozz.
Egy másik hasznos teszt: mindig alkotni kell. Például ha nem veszed komolyan a munkahelyedet, mert író szeretnél lenni: Alkotsz? Írsz regényeket, legyenek azok bármilyen rosszak? Alkotás közben tudni lehet, hogy az egy napon elkészülő nagy regény álomképe nem csak egy kábítószer. Az álomregényt el fogja takarni az a kézzelfoghatóan hibás regény, ami éppen készül.
A „mindig alkoss” egy ökölszabályként is használható arra, hogy meg lehessen találni azt a munkát, amit szeretsz. Ennek a szabálynak a betartásával el lehet kezdeni elindulni azoktól a dolgoktól, amiket állítólag csinálni kellene azokig, amiket valójában szeretsz. Ennek a szabálynak a segítségével úgy lehet megtalálni álmaid munkáját, mint ahogy a víz a gravitáció segítségével megtalálja a lyukat a tetőn.
Természetesen rátalálni arra, amit az ember szeret, nem jelenti azt, hogy lehet is azzal foglalkozni. Ez egy teljesen másik kérdés. És ha nagy ambícióid vannak, ezeket a kérdéseket külön kell kezelni: tudatosan távol kell tartani a koncepciót, hogy mit szeretnél csinálni attól, ami lehetségesnek tűnik.
6
Fájdalmas dolog ezt a két dolgot távol tartani egymástól, mert fájdalmas érezni a kettő között a különbséget. Így aztán a legtöbben jó előre lejjebb adnak az igényeikből. Például sokan, ha az utcán felteszik nekik a kérdést, hogy szeretnének-e úgy rajzolni, mint Leonardo da Vinci, azt válaszolják, hogy „Nem tudok rajzolni.” Ez inkább a szándékot fejezi ki, mint a tényt magát; azt jelenti, hogy nem fogják megpróbálni. Mert az igazság az, hogy ha sikerülne akármelyik járókelőt rávenni arra, hogy a következő húsz évben minden erejét arra fordítsa, hogy rajzolni tanuljon, meglepően sokra jutna. De ez komoly morális erőfeszítést igényelne; azt jelentené, hogy szembe kell nézni a kudarccal nap mint nap, hosszú évekig. Így aztán a válasz önvédelemből az, hogy „Nem tudok.”
Egy hasonló mondat, amit hallani lehet hogy nem mindenki foglalkozhat azzal, amivel szeretne – hogy valakinek a kellemetlen dolgokat is meg kell csinálnia. Tényleg? És erre hogy lehet az embereket rávenni? Az Egyesült Államokban az egyetlen módszer arra, hogy embereket kellemetlen munka végézésére lehessen kényszeríteni, a sorozás, de erre 30 éve nem volt példa. Amit tenni lehet, hogy az embereket pénzzel és tekintéllyel motiváljuk a kellemetlen munkák elvégzésére.
Ha van valami, amit még így sem csinálnak meg az emberek, úgy tűnik, hogy a társadalomnak meg kell tanulnia anélkül élni. Ez történt a cselédekkel. Évezredekig ez a volt a szabványos példája annak a munkának, amit „valakinek meg kellett csinálnia”. És a huszadik század közepére a cselédek gyakorlatilag eltűntek a gazdag országokból, és a gazdagoknak meg kellett valahogy élnie nélkülük.
Így aztán lehet, hogy vannak dolgok, amiket valakinek meg kell csinálnia, de jó esély van rá, hogy ez az állítás bármelyik szabadon választott dologgal kapcsolatban hamis. A legtöbb kellemetlen munkát vagy automatizálják, vagy egyszerűen eltűnik, ha senki nem hajlandó őket megcsinálni.

Két út

Annak a mondatnak, hogy „nem mindenki csinálhatja azt, amit szeret” van egy másik értelme is, ami sajnos tényleg igaz. Valamiből meg kell élni, és nehéz olyasmiből megélni, amit az ember szeret. Ehhez a célhoz két út vezet:
A szerves fejlődés útja: a fejlődés során folyamatosan növelni kell a munkának a kedvünkre való részét a nemszeretem részek rovására.
A két munka útja: azért kell foglalkozni nemszeretem dolgokkal, hogy pénzt keressünk, hogy olyasmivel foglalkozhassunk, amit szeretünk.
A szerves fejlődés útja a gyakoribb. Ez történik mindenkivel, aki jó munkát végez. Egy fiatal építőmérnöknek minden munkát el kell vállalnia, amit csak talál, de ha jó munkát végez, egyre inkább lehetősége lesz választani a projektek közül. Ennek az útnak az a hátránya, hogy lassú és bizonytalan. Még az egyetemi oktatói jogviszony sem jelent valódi szabadságot.
A két munka útjának több verziója van a nemszeretem munkával töltött idő szerint. Az egyik véglet a főállás, amikor napi nyolc órát dolgozik az ember pénzért, és a szabadidejében azzal foglalkozik, amit szeret. A másik véglet az, hogy addig dolgozik az ember, amíg annyi pénze nem lesz, hogy soha többet ne kelljen pénzért dolgoznia.
A két munka útja kevésbé gyakori, mint a szerves fejlődésé, mert tudatos döntést igényel, és veszélyesebb is. Ahogy öregszik az ember, az élet egyre drágábbá válik, így könnyű abba a hibába esni, hogy többet dolgozunk pénzért, mint eredetileg terveztük. Ráadásul az embert formálja az, amit csinál. A túl sok unalmas munka elrohasztja az agyat. A legjobban fizetett munkák a legveszélyesebek, mert azok teljes figyelmet igényelnek.
Ennek az útnak az az előnye, hogy könnyebb vele átugrani az akadályokat. A lehetséges összes munkából képzett terep nem sík; különböző magasságú falak vannak a különböző munkák között.
7
Azzal a trükkel, hogy minél többet kell foglalkozni a munkának a szimpatikus részeivel, el lehet jutni az építészettől a terméktervezésig, de a zenéig valószínűleg nem. Ha az ember valamivel a pénzt keresi, de másvalamire fordítja a szellemi energiáit, több választási lehetősége van.
Melyik utat válasszuk? Ez attól függ, hogy mennyire vagyunk biztosak abban, hogy mit szeretnénk csinálni, hogy mennyire vagyunk jók parancsok teljesítésében, hogy mennyi kockázatot vagyunk hajlandóak vállalni, és hogy mekkora esély van arra hogy valaki (az életünk során) pénzt fog adni azért, amit szeretünk csinálni. Ha egészen biztosak vagyunk abban, hogy milyen területen szeretnénk dolgozni és ez valami olyasmi, amiért nagy valószínűséggel lehet pénzt kérni, akkor a szerves fejlődés útját kell választani. De ha nem tudjuk, hogy mi az, amivel foglalkozni szeretnénk, vagy nem szeretjük, ha ugráltatnak, akkor szerencsésebb a két munka útját választani – ha hajlandóak vagyunk vállalni a rizikót.
Nem szabad túl hamar dönteni. Azok a gyerekek, akik már nagyon korán eldöntötték, hogy mit szeretnének csinálni az életben, ugyanúgy meggyőzőek, mintha egy matekpéldára hamarabb tudnák a megoldást a többieknél. Megoldás ugyan van, de nem biztos, hogy az jó is.
Egy barátom, aki sikeres orvos, folyamatosan panaszkodik a munkájára. Ha megkérdi őt valaki, aki orvosi egyetemre szeretne menni, hogy ez jó ötlet-e, mindig szeretné megrázni, és az üvölteni, hogy „Ne!” (De sosem teszi.). Hogyan jutott el idáig? Középsuliban orvos szeretett volna lenni, és annyira elszánt és ambiciózus volt, hogy minden akadályt legyőzött – sajnos azt is, hogy nem szerette ezt a szakmát.
A vége az lett, hogy most olyan élete van, amit egy középsulis gyerek választott neki.
Fiatalon arra nevelik az embert, hogy minden döntés meghozása előtt be lehet gyűjteni minden szükséges információt. Egészen biztos, hogy a foglalkozással kapcsolatban ez nincsen így. Pályaválasztáskor az embernek röhejesen kevés adatból kell döntenie. Még egyetemen is nagyon nehezen lehet benyomásokat szerezni arról, hogy milyenek is a különféle munkakörök. Legjobb esetben el lehet menni néhány szakmai gyakorlatra, de nem minden területen van erre lehetőség, és még ahol van is, ott is annyit lehet tanulni az adott munkakörről, mint amennyit a baseball-ról lehet tanulni labdaszedőként.
Az élet tervezése során, pont úgy, mint a legtöbb más dolog tervezése során a legjobb rugalmas anyagokkal dolgozni. Így, hacsak nem vagyunk biztos abban, hogy mi szeretnénk kezdeni az élettel, a legjobb döntés olyasmivel foglalkozni, amit el lehet vinni mind a szerves fejlődés, mind a két munka útja felé. Valószínűleg ez szerepet játszott abban, hogy a számítógépekkel kezdtem foglalkozni. Innen el lehet kezdeni tanítani, lehet sok pénzt keresni, és sokféle más terület felé is el lehet indulni.
Bölcs dolog a legelején olyan munkákat választani, amikkel sok különféle dolgot lehet csinálni, hogy gyorsan meg lehessen tanulni, hogy melyik terület milyen. És a másik oldalról, a két munka útjának az extrém esete azért nehéz, mert nem lehet belőle megtanulni, hogy mi az, amit szeretünk. Ha az ember tíz évig kereskedik kötvényekkel, azt tervezve, hogy majd ha lesz elég pénze, felmond és nekiáll regényeket írni, mi történik, ha felmond, és rájön, hogy valójában nem is szeret írni?
A legtöbben erre azt válaszolnák, hogy ezt a gondot nagyon szívesen felvállalnák. Csak adjanak nekik egymillió dollárt, és ők majd kitalálják, hogy mihez kezdenek. De ez nehezebb, mint amilyennek látszik. Az életet a korlátozások formálják. Ezek nélkül a legtöbb embernek fogalma sincsen, hogy mit tegyen: gondoljunk csak azokra, akik nyernek a lottón, vagy sok pénzt örökölnek. Ugyan a legtöbben úgy gondolják, hogy pénzügyi biztonságot szeretnének, a legboldogabbak nem azok, akiknek ez megvan, hanem azok, akik szeretik azt, amivel foglalkoznak. Így hat egy olyan terv, ami szabadságot ígér, viszont nem mutatja meg, hogy mihez kezdjünk ezzel a szabadsággal, nem biztos, hogy olyan jó, mint amilyennek látszik.
Akármelyik utat is választjuk, küzdeni kell majd. Olyasmivel foglalkozni, amit szeretünk, nehéz. A legtöbben kudarcot vallanak. És még ha sikerül is, a nagyon ritka, hogy ezt sikerül elérni harminc-negyvenéves kor előtt. De ha van egy cél a szemed előtt, valószínűbb, hogy egyszer elérsz odáig. Ha tudod, hogy a munkát lehet szeretni, akkor a célegyenesben vagy, és ha tudod, hogy mi az, amit szeretsz, akkor már majdnem befutottál.

Lábjegyzetek

  1. Most éppen az ellenkezőjét csináljuk: unalmas dolgokat csináltatunk a gyerekekkel, például szorzótáblát magoltatunk, és ahelyett, hogy elismernénk, hogy unalmas, ezt megpróbáljuk eltitkolni, de csak felszínesen sikerül.
  2. Egy apa egy rokon jelenségről beszélt nekem: rájött, hogy titkolja a családja előtt, hogy mennyire szeret dolgozni. Ha be akart menni a munkahelyre szombaton, könnyebb volt neki azt mondani, hogy „kell”, mint hogy elismerje, hogy szívesebben tölti az időt munkával, mint a családjával.
  3. Valami hasonló történik a kertvárosokban. A szülők kiköltöznek, hogy biztonságos környéken neveljék fel a gyerekeiket, de a kertvárosok olyan unalmasak és mesterségesek, hogy tizenöt éves korukra meg lesznek győződve arról, hogy az egész világ ilyen.
  4. Nem azt mondom, hogy csak a barátaink számára dolgozzunk. Minél több embernek tudunk segíteni, annál jobb. De iránymutatásért a barátainkhoz kell forduljunk.
  5. Donald Hall szerint a fiatal költőpalánták tévednek, amikor annyira törődnek azzal, hogy a műveik megjelenjenek. De el lehet képzelni, mit jelentene egy 24 évesnek, ha egy műve megjelenne a The New Yorker-ben. Onnantól azok számára, akikkel összefut, egy igazi költő lenne. Valójában viszont se nem jobb, se nem rosszabb, mint előtte, de a laikus közönség számára a hivatalos vélemény számít. Ezért a probléma nehezebb, mint Hall gondolja. A fiataloknak azért annyira fontos a presztízs, mert akiknek fel szeretnének vágni, nem túl okosak.
  6. Ez azzal a szabállyal izomorf, hogy nem szabad, hogy az, hogy milyennek szeretnénk látni a valóságot, befolyásolja azt, hogy milyennek látjuk. A legtöbben ezt a kettőt elég szabadosan keverik. Ennek a legjobb példája, hogy a vallások még mindig népszerűek.
  7. Jobban mondva, a munkák gráfja nem nagyon sűrű.
Köszönettel tartozom a következő embereknek azért, hogy végigolvasták ennek az esszének a piszkozatait: Trevor Blackwell, Dan Friedman, Sarah Harlin, Jessica Livingston, Jackie McDonough, Robert Morris, Peter Norvig, David Sloo, és Aaron Swartz.